Szavalóversenyre - Vers, próza mindenkinek

 

Móricz Zsigmond: Fillentő

 

Volt az én kis pajtásomnak, „Fillentő”-nek más neve is, de már arra nem is emlékszem. Csak így hívták őt, mert sose mondott iga­zat. Mikor pedig erősen ráripakodtak egy-egy hazugság után, lesü­tötte kis konok fejét, s rendesen azt dunnyogta:

- Én nem hazudok.
- Hát?
- Csak fillentettem.
A sok füllentés után rászáradt a Fillentő név, s még a tanító úr is így szólította:
- No, Fillentő, tudod-e a leckét?
Amire ő rövidesen azt füllentette, hogy:
- Tudom.
Pedig bizony nem tudott ő soha egy leckét sem. Hanem ezért ki­füllentette magát a legnehezebb kérdés után is, mert ehhez aztán úgy értett, hogy mindenki bámult rajta. Még a tanfelügyelő is azzal jött iskolát látogatni, hogy:
- Na, hadd lássam, hol az a híres füllentő!
A mi kis pajtásunk felállott, borzas fején százfelé meredezett a kócos haj, s pisze orrát olyan komikusan rángatta, hogy mi, többiek, rögtön elkezdtünk vihogni. Még a tanító úr is mosolygott a bajusza alatt, de a tanfelügyelő úr nemhiába volt vaskalapos, komoly ma­radt.
- Hát te vagy az? Mért nem fésülködtél ma, fiam?
- Fésülködtem én - füllentett ő egész komolyan, mi pedig vígan lestük, mi fog ebből kisülni.
- Ne hazudj! - szólt a tanfelügyelő úr, ki még nem volt hozzá­szokva, hogy kell a kis Fillentővel beszélni.
- De igen, édesanyám fésült meg, van neki egy aranyfésűje, amit a királytól kapott ajándékba.
A nagy szakállú úrnak egész elnyúlt a képe bámulatában erre a nyilvánvalóan képtelen hazug­ságra. A tanító úr odafordult hozzá, s így szólt mosolyogva:
- Nincs is édesanyja, egész kicsi baba volt, mikor meghalt, most a falu tartja sorkoszton, mindenki szereti, mert különben jó gyerek, és igen mulatságosan tud füllenteni.
A tanfelügyelő úr soká komolyan nézett rá, s így szólt:
- De kisfiam, te már elég nagy vagy ahhoz, hogy belásd, senki sem él hazugságból, sőt az Isten legjobban bünteti azt, aki hazudik. Hát miért nem szoksz le erről a csúnya rossz szokásról? Látod, paj­tásaid sohasem hazudnak, senki sem hazudik, hát te miért teszed? Jobb volna, ha a leckéd megtanulnád, és szorgalmas, okos ember lenne belőled.
- Megtanulok én minden leckét - mondta bűnbánóan Fillentő.
- Igazán? No, hát akkor mondd meg nekem, halottad-e hírét az igazságos Mátyás királynak.
- Hogyne.
- Na, beszélj valamit róla.
Az egész iskola Fillentő felé fordult, úgy lestük ragyogó szemmel a gyönyörű feleletet. Ő pedig elkezdte:
- Tegnapelőtt kimentem az erdőbe (halk kacagás hallatszott, mert a falunk határában nincs is erdő, sehol sincs, csak arra a mádi hegyeken), és ott minden fára fel volt írva krétával, hogy itt járt Mátyás király, és az utolsó fához oda volt kötve a kolozsvári bíró, és Mátyás király egy vastag nádpálcával fenekelte, amiért édesanyám­nak nem engedte, hogy fát szedjen az erdőben.
Dőltünk a kacagástól jobbra-balra. Az iskolai rend teljesen fel­bomlott, hahotáztunk, vison­gat­tunk, a könyveket csapdostuk, a ta­nító úr is kacagott, a tanfelügyelő úr is kacagott. Csak a kis Fillentő volt komoly, s úgy nézett előre, mintha tiszta színigazságot mondott volna, mikor pedig látta, milyen sikert ért el, szelíden elkezdett mo­solyogni.
De hát, ha mégolyan mulatságos volt is a vizitáció így, a tanfel­ügyelő úr belátta, hogy Fillentővel szemben nem tudja megőrizni a komolyságát.
Ketten nem férnek egy csárdában, hát szépen kiparancsolta a gye­reket az iskolából. Meghagyta neki, hogy iskola után maradjon benn, mert beszélnivalója lesz vele.
Aztán elkövetkezett a vizitáció komoly része, de erről nem beszé­lek, nem volt mulatságos, sőt rám nézve szomorú emlékű, mert ekkor történt velem meg, hogy a krumpliról semmit sem tudtam felelni.
De akármilyen komoly is volt ez a délelőtt, mégis arra voltunk legjobban kíváncsiak, hogy vajon mit akar a tanfelügyelő úr Fillentő­vel iskola után. Szerencsére tanítóné asszony ott fogta Fillentőt vizet merni a kútból, mert most, hogy az egész iskola le volt foglalva, nem volt segítsége, hát így Fillentő uram csakugyan bevárta az iskola vé­gét, s szépen berendeltetett a tanfelügyelő úrhoz. Mi nem bírtunk szétoszlani, a kapu előtt csoportosan vártuk, mi lesz, hogy jön ki Fillentő, biztosra vettük, hogy őt fogják elrakni a mai feleletért. Egyszer jön ki. Komoly volt és csendes, mikor a tornácról lejött.
- No - mondogattuk -, jól kikapott - és nevettünk rajta.
De amikor körülfogtuk, s száz kérdéssel támadtuk meg, vissza­kapta a régi hamis szemű Fillentő arcát, és hozzá fogott mesélni:
- Tudjátok, azért hívott be a tanfelügyelő úr, mert meg akart prezentálni, amiért olyan jól megnevettettem.
- Ne fillents! - kiabáltuk.
- De bizony, azt mondta, hogy máskor is ilyen jó legyek, adott egy narancsot, a tanítóné asszony egy pohár kávét meg kalácsot, azért voltam olyan soká, mert ezt mind meg kellett enni.
A hallgatóság egy része kacagott, más része hitt neki.
- Bizony, akár hiszitek, akár nem, adott egy hatost is emlékül.
- Hol van, hol van? Mutasd meg!
A kis Fillentő elkezdett a zsebében kotorászni, egyszer csak fel­derült az arca:
- Nagyszerű, hisz azt már elkőtöttem a bótba! Kovács Zsuzsi is evett abból a cukorból, amit vettem.
Ezzel aztán be volt fejezve az ügy. Kovács Zsuzsi éppen betegen feküdt odahaza, nem is volt iskolában.
Így beszélt Fillentő koma mindig, még véletlenül sem mondott igazat soha.
De rossz szándékból nem hazudott, csak tréfából. Örökös tréfa volt az egész élete, ezért szerette mindenki. És azért is, mert az is tréfa volt neki, hogy magára vegye akárkinek a hibáját.
Én is hálával és nagy szeretettel emlékszem rá egy jótettéért. Ná­lunk volt egy téli délután. Bent játszottunk a kisszobában. Ott volt a pohárszék is, és hogy, hogy nem, egyszer leütöttem szeleskedésből a nagyanyám legkedvesebb kávéscsészéjét. Úgy szerette azt, hogy sose ivott másból, sőt azt mondta nekünk, gyerekeknek, hogy beteg lenne, ha eltörnék.
És az bizony eltört, négy-öt darabban hevert a földön. Elsápadtam a nagy ijedségtől, és síri csend lett a szobában. Odaát nagyanyám meghallotta a csörömpölést s a hirtelen csendet, és bejött vészjósló arccal.
- Mi az?
Meglátta szegény a cserepeket s az én fakó arcomat, és mindent kitalált.
- Mit tettél? - mondta hangosan.
Ekkor előállt a kis Fillentő.
- Én tettem - mondta csendesen -, meg akartam mutatni, hogy meg tudom az orromon tartani, mint a szerencsi cirkuszban a komé­diás.
Felemelte tömpe kis orrát, s két karjával jelezte, hogy akart egyensúlyozni.
Olyan komikus volt, olyan mulatságos, hogy haragos nagyanyám elkezdett mosolyogni, és barackot nyomott a fejére.
De azért láttam, hogy mindent tud, s uzsonnakor Fillentő kapott kávét, nem én. Mikor pedig ócska, nagy embertől örökölt ködmöné­ben elment, mint egy kis manó, azt mondta nekem nagyanyám:
- Jobb fiú ez a kis Fillentő nálad!
S olyan mélységes szemrehányás volt a hangjában, hogy egész éj­jel sírtam utána. De a kis Fillentőt még jobban szerettem. Az egész falu szerette. Kézről kézre adták, meséltették: kuko­rica­hántáskor, fonóban, dörzsölőben ő volt az első személy. Kifogyhatatlan volt a mulatságos ötlete, kivált mikor beletanult a nagy emberek dolgába, s összevissza füllentett legényekről, lányokról mindenféle badarságot. Jutalmul úgy etették, mint a madarat, ami csak szemének-szájának ízlett. Igyekezett is kedvében járni mindenki, mert ártatlan tréfákkal ugyan, de alaposan ki tudott nevettetni valakit.
Volt a faluban egy szörnyen fösvény asszony: Balogné, ettől rit­kán kapott valamit, legfeljebb sült krumplit, azt is akkor, ha már senkinek se kellett. Egy ilyen ebéd után beállított a fonóba Fillentő pajtás. Beszélget, beszélget, s csak nyalogatja a száját, mint a kis­kutya, ha jóízűen evett. Addig-addig, míg valaki észrevette.
- Eh, be jó ebéden voltál ma!
Fillentő koma:
- Bizony jón.
- Ugyan kinél?
- Balognénál. Három tál ételt ettem, azért nyalogatom a számat.
- No, beszélj már, mi volt.
- Első tál: leves, jó tiszta, friss kútvízből. Második tál: tegnap sült krumpli. Harmadik: pecsenye, harmadnapos sült tök.
Még ma is emlegetik nálunk, ha nincs jó ebéd, hogy:
- Ez után is nyalogatná Fillentő a száját.
Szegény kis Fillentő, nem tudtuk meg, hogy milyen ember lett volna belőle. Jött egy irtózatos hideg tél, s a senki gyermekének át­járta ringy-rongy ruháját. Beteg lett, gyulladást kapott, s kilenc napra már az angyalok között keltett nevetést bizonyosan, mikor betoppant füllentésre kész pisze orrocskájával. Utolsó szava is méltó volt egész életéhez. Nagy lázban, lefogyva, meredező szemmel feküdt, én éppen ott voltam hozzá látogatóban; a bíróné állott mellette, és ápolta a kis beteget.
- Mit érzel, fiacskám? - kérdezte tőle.
Rávetette még egyszer hamiskásan a szemét:
- Édesanyám itt volt az elébb, hozott bíró néninek aranyguzsalyt, aranyorsót, aranyszöszt..., ott van a másik szobában, nézze meg... A bíró néninek könny csordult le az arcán, s kiment a másik szo­bába, megnézni az aranyguzsalyt, aranyorsót, aranyszöszt. Mire bejött, a kis Fillentő nem füllentett többet.
Szegény kis pajtásom, mennyit emlegetjük. Mintha csak élne, s olyan maradt volna, mint akkor volt.
Hányszor mondtuk, ha valamelyik öcsém elbódorgott az igazság útjáról:
- Ne fillents már!
És ha senkinek sincs mit beszélni a fonóban, hányszor mondják:
- Volna csak itt a kis Fillentő!


 

 

vissza a címoldalra







diakszogalanta.qwqw.hu címoldaláraLap tetejéreOldaltérképHirdess oldalainkon!
ingyen honlap
Powered by qwqw.hu - Legyen neked is egy ilyen oldalad ingyen!